- Alszol? –bökte meg az orrával a testvére vállát.
- Nem tudok. – sóhajtott.
- Jöhetek hozzád?
- Persze. – fordult meg az ágyban. – gyere.
- Haragszol? – bújt oda.
- Nem.
- Biztos?
- Biztos.
- Sajnálom.
- Tudom, nyugi. Lépjünk túl rajta.
- Fáj még? – simított végig az arcán.
- Kicsit.
- Miért nem mondtad el?
- Micsodát?
- Apáról, hogy mit tett.
- Mert lecsuknák.
- Lehet… jobb lenne.
- Lehet. De nem én akarom ezt felvállalni.
- Más nem teszi meg helyetted.
- Tudom.
- Akkor?
- Elmegyünk.
- Mi?
- Sato adott pénzt. Eleget. Épp ezt akartam elmondani, hogy megvan mindenünk, mert elintézte. Le tudnánk lépni.
- Anyát nem hagyhatjuk magára.
- Igaz. Akkor mégiscsak…
- Igen. El kell nekik mondanod.
- Kemény menet lesz.
- Veled menjek?
- Az, jó lenne. – ölelte át. – jó lenne.
- Üdvözletem urak. – dőlt hátra egy kedves mosoly társaságában, a bőr fotelben. – mi járatban?
- Feljelentést szeretnék tenni. – jött a határozott válasz.
- Értem. – mosolygott még mindig. – Örülök, hogy így döntött. Foglaljanak helyet.
- Köszönjük.
- Nos?
- Az édesapám, Nakamura Iori. –elcsendesedett.
- Igen? – nézet ki a fehér papír felett.
- Az apám…
- Nos?
- Megerőszakolt.
- Kmmm. – dőlt ismét hátra. – megmondom őszintén, erre nem számítottam.
- Mit tegyek? – nézett tanácstalanul maga elé.
- Tudja bizonyítani?
- Nem uram.
- Orvosnál volt?
- Nem uram.
- Értem… Akkor meg kell tennie, egy kollégám elkíséri, ha úgy gondolja.
- Rendben. Nem szükséges a kíséret. Megoldom
- Ahogy gondolja. Biztosan ő volt? Látta az arcát?
- Nem láttam, de a szagát… felismertem. Ő volt.
- Beszélt Önhöz?
- Nem emlékszem.
- Elkábította?
- Megvert…
- Akkor nem volt eszméleténél.?
- Nem uram.
- Beszélt erről valakinek?
- A testvéremnek, és a főnökömnek.
- Értem. Hol történt az eset?
- A munkahelyemen.
- Ott látta valaki?
- Nem uram… tudja… a privát szobában. –sütötte le a szemét.
- Ahha értem. Akkor kiküldök oda pár embert, hátha lesz használható minta.
- Megköszönöm uram.
- Nem ígérek semmit, de mindent megteszünk.
- Köszönöm. – állt fel, és meghajolt.
- Minden jót.
- Szól, ha van valami?
- Mindenképpen.
- Ügyes voltál. – suttogott Naoki az úton hazafelé.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Ez a legkevesebb.
- Nem hinném, hogy lesz ebből bármi is.
- Ne add fel. Be kéne mennünk a korházba.
- Igen, de ne oda, ahol apa van.
- Félsz?
- Egy kicsit…
- Anyának el kéne…
- NEM! Anya erről nem tudhat!
- Oké oké…
- Ne haragudj…
- Oké, semmi gond. Akkor menjünk a metróhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése