Sato, a szokásához híven a bárpultnak támasztotta hátát, figyelte, ahogy táncosai felkészülnek az esti műszakra. A rudaknál nyújtották lábukat, tekeregtek, forogtak, hogy nyitásra a legjobb formájukat tudják nyújtani. Norio késve érkezett, még szuszogott, mikor odaért barátjához. Nem tolta le, csak hellyel kínálta.
- Ülj csak le, és fújd ki magad. Nem kellett volna ennyire sietned. Még van idő nyitásig.
- Ne haragudj, már itt kellett volna lennem.
- Hogy vagy? – vágott bele a közepébe.
- Megvagyok.
- Szépen forrnak a sebeid. Voltál orvosnál?
- Nem dehogy.
- El kéne menned, a szemed alatt csúnyán be van dagadva.
- Majd begyógyul.
- Majd elfelejtettem. Adok neked valamit.
- Nekem?
- Igen. – tolta oda a borítékot.
- Mi ez? – nézett döbbenten.
- A fizetésed.
- Ez sokkal több. – motyogta, miközben belenézett a borítékba.
- Előleg. Figyelj rám, jobb lenne, ha lelépnétek otthonról. Az a pasas nem ép. Ha kell, rá uszítom pár emberem.
- Ne! Kérlek, ne bántsátok.
- Megérdemelné.
- Ő az apám… - dörmögte az orra alatt.
- Felőlem a pápa is lehet, leszarom. Figyelj rám, ez a pénz elegendő, hogy elinduljatok, van egy ismerősöm, ott megszállhattok. Gondold át, kérlek.
- Biztos nem bántjátok?
- Megígérem. Csak neked, nektek akarok jót.
- Jó barát vagy.
- Jól van, na irány dolgozni, ma hosszú esténk lesz. – és felállt a bártól, majd eligazította a lányokat, és a pultossal állt le beszélni.
Nori még pár percig ott ült a bárnál, majd bement az öltözőbe, és elkezdte a munkát.
Hajnali hat óra felé járt, mikor elindult haza. Tényleg hosszú műszak volt, sajgott minden tagja, a fáradtságtól alig látott. Csak vonszolta magát, a csukott szemmel ismert úton, és semmi vágya nem volt, csak ágyba kerülni.
Az utcájukban jókora sor tolakodott, rendőrautó és mentő állt a kerítés mellett. Egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből, odaszaladt a házhoz, amilyen gyorsan csak tudott.
- Mi történt? – nézett kérdőn a mentő sofőrjére.
- Nem mondhatok semmit, sajnálom. – és beült az autóba.
- Én itt lakom, hol van az édesanyám?
- Mi a neve?
- Norio, Nakamura Norio.
- Oh értem, akkor menjen hátra, a családja már az autóban van.
- Köszönöm.
Naoki édesanyja kezét szorította, mikor meglátta a bátyját, elfordította a fejét.
- Kisfiam. Hál istennek, gyere gyorsan.
- Mi történt? – Nézett döbbenten.
- Édesapád elég rossz állapotban van.
- Mi?
- Megverték, valószínű kocsmai verekedés, vagy hasonlók. – mormogta az orra alatt az ápoló.
- De jól van?
- Nincs eszméleténél kicsikém.
- Biztos összevesztek a pián. Olyan büdös van itt, mint egy borpincében. Az ilyennek kár élni.
- Fogja be, és tegye a dolgát. – Üvöltött Norio, miközben beült a kocsiba. - Nincs semmi baj. – suttogta, miközben megsimította öccse fejét, de az elhúzódott tőle. Könnyes szemekkel nézett rá. Valami olyan megfoghatatlan harag áradt belőle, amit nem tudott hova tenni. Miért?
Nem is harag. Gyűlölet? A saját testvére szemeiben olyan megfoghatatlan tűz lobogott, olyan keserű. Összezavarodott.
Az úton egy szót sem szóltak, sőt a korterem várójában is csendben gubbasztottak. Néhány óra elteltével a fehér köpenyes orvos, behívta az édesanyjukat. Ketten maradtak. A folyósón fel alá rohangáltak a nővérek, orvosok, tologatták a betegeket. Igazi felfordulás volt. Valami nagy baleset lehetett, mert mindenhol vérző, haldokló, égett embereket vittek a sürgősségire, műtőbe vagy váróba. Egy idő után olyannyira nem volt hely, hogy oda tették a nem sürgős betegeket, ahová csak tudták.
- Miért vagy ilyen csendes Nao?
- Nem beszélek veled!!
- Mi a baj? Miért vagy ennyire dühös?
- Apa miatt.
- És rajtam töltöd ki?
- Igen, mert mindenről te tehetsz!
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad, elintézed. Biztos a drágalátos barátaid verték agyon.
- Ez nem igaz! Sose bántanám apát, még így se, hogy…. Én soha! Érted???
- Nem hiszek neked.
- Sose hazudnék neked. Miért gondolod, hogy ilyet tennék? Mégis hogy jutott ez az eszedbe egyáltalán?
- Nem érdekelsz.
- Hidd el, én soha… - sóhajtott, majd csendbe maradt.
A korházi fertőtlenítő és a klór szaga egyre erőteljesebben irritálta őket, egy idő után Norio felállt, és kérdőn nézett testvérére, de az rá se hederített, így egyedül indult ki a kapun, némi friss levegőért. Gyomra liftezett, úgy érezte, még egy perc odabent, és kijön belőle minden. Sosem volt finnyás, vagy érzékeny az effélékre, így meg is lepte. Azzal konstatálta a jelen helyzetet, hogy nem aludt semmit, és mögötte egy hosszú nap. Nem mellékesen ideges is volt. Értetlenül állt a dolgok előtt. Nem tudta feldolgozni, hogy a testvére kinézné belőle, hogy ártana az apjának, és még inkább fájt neki a dolog amiatt, mert nem is volt hajlandó ezt megbeszélni vele. Fájt neki ez az érzés. Sosem bántódott meg eddig, nem is volt haragtartó, sőt, eddigi élete során soha nem volt még ilyen helyzetben. Úgy gondolta, ő nem az a fajta ember, aki érezhet ilyesmit. Ez az érzés furcsa volt, és nem tudott rajta felül kerekedni. Mindenképp úgy vélte, meg kell beszélni, és tisztáznia kell a félreértéseket, mert ez így nem jó. Úgy vélte nem csak neki, de a testvérének sem. Hiszen eddig sose vesztek össze. Mindig összetartottak. Miután kitisztult a tüdeje, és végre gyomra lenyugodott, elindult vissza, hogy beszéljen testvérével. Úgy döntött, ha kell, erővel húzza ki, de mire odaért, nem volt a folyósón senki. Körülnézett, majd látta, hogy az öccse az édesanyjuk mellett áll, és még mindig azzal az orvossal beszélnek. Úgy döntött, ő maga is bemegy, hátha megtud valami bíztatót.
- Jó estét.
- Üdvözlöm, ön a másik gyermek igaz?
- Igen.
- Mostmár akkor elmondom. Úgy tartottam jónak, jobb, ha az egész család jelen van. Nos a páciens gyomrát ki kellett mosnunk. Olyan mennyiségű alkoholtartalmat mért a műszer, amely már halálos. Gondolom, nem az első esett, hogy alkoholt fogyasztott, mert a mája rendkívül károsodott. A külsérelmi nyomok nem utalnak bántalmazásra. Valószínűleg saját esetlensége miatt keletkeztek. A horzsolások, és foltok, arra utalnak, hogy jó néhányszor elesett, neki ment valaminek. A rendőrségi szakértő, még nem érkezett meg. A jegyzőkönyvet majd Ő veszi fel, de véleményem szerint nem történt bántalmazás. Az apjuk néhány napon belül kikerülhet az osztályunkról. Küldeni fogunk egy orvost, aki elbeszélget vele az alkoholfüggőségéről. Remek szakembereink vannak. Az osztályunkon van felvétel, és tudunk segíteni.
Értem. – sóhajtott az asszony. Remélem, sikerülni fog.
- Kérem a rendőrség munkatársaival, beszéljenek. Mondják el, ha történt a családban erőszak. Sajnálom hölgyem, de ez egy olyan dolog, amit meg kell szüntetni. Kérem, ne hagyja, hogy a férje tönkretegye az életük.
- Rendben köszönjük. Gyertek fiúk, menjünk levegőzni.
Marcona külsejű tiszt jött a folyósón, megállt előttük, majd nagyot köszönt. Kezében fekete iratmappa, benne mindenféle iratokkal. Fehér ingje zsebén toll fityegett.
- Khm, estét. Nakamuráék? – tette fel a kérdést morgós hangon.
- Igen. – jött a határozott válasz Noriotól. Szemlátomást édesanyja megilletődött, így úgy volt vele, jobb, ha a kezébe veszi a dolgokat.
- Remek. Lenne pár kérdésem. Kérem, keressünk egy helyet, ahol le tudunk ülni.
- Rendben. – majd némi unszolásra, elindultak egy reluxás irodahelységbe.
- Ez megfelel. Itt szoktuk intézni az effélét. – mosolygott a bajusza alatt. – Kérem, foglaljanak helyet.
Norio kihúzta édesanyjának a széket, és segített leülni. A másiknak testvére lett alkalmi használója. Ő úgy vélte, állva is kibírja. A kérdések záporoztak, és igyekezett megfelelően válaszolni mindegyikre. Hogy apjuk milyen rendszerességgel iszik, hogy kezet emelt-e mostanában rájuk. Közölte, hogy vaskos akta van a birtokában a család bejelentéseiről, és arról, hogy minden alkalommal kimentek a helyszínre. És persze azt is közölte, hogy mivel egyik alkalommal sem folyt vér, így nem tudnak mit tenni. Megkérdezte, történt-e bármi egyéb erőszakos cselekedet, amit nem jelentettek be, és ami nyolc napon túl gyógyul, mert akkor egy ilyen előmenetellel bizony le tudják csukni. Norio nemet mondott. Elmondta, hogy ha sokat iszik, kezet emel rájuk, de egyébként semmi nem történt. Néhány pofon. A rendőr redőzte a homlokát, visszakérdett, hogy biztos-e. De mivel Nori nem ingott meg, és a család többi tagja némán ült a terembe, így lezárta a dolgokat.
Elmondta, hogy küld egy szociális munkást, aki elbeszélget az apjukkal, és ajánlják az elvonót.
Mikor végeztek, a rendőr bent tartotta Noriót, még a többieket megkérte kinn várakozzanak.
- Üljön le.
- Valami gond van?
- Nem, csak úgy látom, te vetted át a családfő szerepét.
- Olyasmi.
- Hány éves vagy?
- 17.
- Értem. Elég frissek a sérüléseid az arcodon. Elmondod, mi történt?
- Elestem Uram.
- Aha, szóval elestél. – nézett szúrós szemmel.
- Igen. Tudja, focizom.
- Foci?
- Igen, amerikai foci, csak edzésen nem hordunk sisakot.
- Ahha, értem. Az kemény sport.
- Az.
- Szóval akkor a horzsolások a karján, meg a lila foltok, és az arcán lévő sebek, mind a sport miatt vannak?
- Igen.
- Biztos?
- Persze.
- Rendben. Elmehet.
Norio nagyot sóhajtva lépett ki az ajtón, családja a kis fehér székeken ülve várták.
Mikor intett, hogy végeztek, elindultak haza.
