- Zeneiskola? Külön tanár? Sport tagozat? Mégis mit képzel? – Állt fel dühösen a férfi. Morcos tekintettel nézett a vele szemben ülő nálánál sokkal testesebb tanárnőre.
- Uram, higgye el, én pontosan tudom, hogy ez nem könnyű, de a fiai rendkívül tehetségesek. Naoki rendkívül művelt, sokkal okosabb, mint a társai, sőt a nála magasabb osztályban lévőknél is. Speciális iskolában lenne a helye. Kár lenne ezt a tehetséget elpazarolni. Norio pedig rendkívüli vezető szellem. Felnéznek rá, kivalló mozgás és zenei érzéke van. Szeretném, ha átgondolná.
- Átgondolni? Tudja, mit mondok? Én is sokmindent szeretnék. Jól fizető állást, meg üvegpalotát. Ehelyett mi van? 10 órákat dolgozom naponta, a feleségem is úgyszintén, és alig tudjuk eltartani a családot. A gyerekek is csak azért járnak iskolába, mert kötelező, törvény írja elő, más különben már rég bedugtam volna őket egy gyárba szalagmunkásnak vagy akármi. Norio fiam így is újságot hord iskola után. Fel kéne újítani a lakást, tatarozni kell, beázik a tető. Szóval ne papoljon nekem itt emeltszintű oktatásról, meg külön órákról. A gyerekek 15 évesek, amint ki tudom őket szedni innen, megteszem, addig meg minden marad a régibe.
- Kérem uram, nyugodjon meg, és üljön vissza. Megértem a helyzetét, de megpróbálok beszélni az igazgatósággal, hátha tudnak valami megoldást.
- Amit mondtam, megmondtam. – és kiviharzott a tanári szobából.
- Nehéz esett… - fogta a fejét a nő… - nehéz eset.
A két koszos kis tornacipő ovális ívben reppent a sarokba, alig pár pillanat után követték a zoknik. Mire felocsúdhattak volna meglepetésükben, már egy póló és egy rövidnadrág is csatlakozott hozzájuk. Egy perc, még annyi se, és egy nedves törülköző is a dobálás áldozata lett.
Tiszta ruhát húzott, majd cipőt, és elindult ki az ajtón, mint akit kergetnek. Nem nézett semerre, csak egyenest ki. Futtában fel-fel lök néhány diákot, majd visszakiabálva elnézéseket kér…
Megszokták már…
- Szia! – szuszogott kezeit a térdére helyezve. Testvére csak lágyan mosolygott rá. – Ne… haragudj… a….. késésért….. kicsit…. elhúzódott…. az….. edzés….. – lihegett.
Naoki finoman beletúrt bátyja, kócos vöröses fekete hajába.
- Semmi baj, én is most érkeztem. A tanárnő még beszélni akart velem, így benn maradtam.
Nem akarta elmondani, hogy már fél órája áll itt, az iskola ajtajában, és várja Őt. Nem akarta, hogy emiatt rossz érzése legyen. Hogy aggódott, és izgult. Hogy minden kopogó, toporgó cipő neszére odafordult, reménykedve, hátha Ő az, aki végre megérkezett. Nem merte mondani, hogy a tanárnő azért hivatta, mert az apjuk jelenetet rendezett, hogy nem hagyta jóvá a plusz óráit, és a sport tagozatot sem hajlandó fizetni. Tudta jól, bátyja heves természet, és hirtelen felindulásból, olyat tesz, amit nem szabad.
Így is az utóbbi négy-öt évben, már maga sem tudja, a napjaik nagy része azzal telik, hogy a bátyja és az apjuk egymásnak ugrik. Az esetek nagy részében a kiinduló ok az, hogy az apjuk kezet emel valamelyikkőjükre. Amióta Norio képes megvédeni a családját, nem kell az anyjukat napokig felszakadt szájjal látniuk, vagy zúzódásokkal. Az öccsére csak egyetlen egyszer mert kezet emelni, azóta soha többé. Nem szeret ezekre, a dolgokra emlékezni, nem akar róluk beszélni. Ugyan úgy, mint arról, hogy valójában nincsenek barátai.
- Milyen napod volt? – kérdezi csupa mosollyal az arcán, miközben elveszi testvérétől a táskáját.
- Köszönöm. – mosolygott vissza. Az emelt töri nagyszerű volt. Nem is gondoltam volna, hogy az egyiptomiak ilyen hihetetlen dolgokat csináltak. Gondolj bele. Azok a hihetetlen méretű piramisok, és mindezt azzal a technikával, és kézzel…
- Hmm. Nagyszerűen hangzik. És még, mi volt, még nem voltam veled?
- Háát… megint lógtál matekról.
- Tudom… de majd lemásolom az anyagot a füzetedből, és ha hazamegyünk, megcsináljuk a házit.
- És milyen füzetbe akarod írni? – kérdezi pajkos mosollyal a száján.
Bátyja megtorpant, és lelkesen kutatni kezdett a táskájában… - Háát, aaaa… az enyémbe… deh, hol, hova tettem?
- Ott van a táskámban. – vigyorogta. – Tudtam, hogy nem jössz be, és miközben a tanár az egyenleteket vázolta a táblára, én a te füzetedet is megírtam.
- - Huhh, teee… olyan kis dög vagy. – csikizte meg öccsét, majd hazáig kergetőztek, a lemenő nap fényében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése