2. rész

-         Zeneiskola? Külön tanár? Sport tagozat? Mégis mit képzel? – Állt fel dühösen a férfi. Morcos tekintettel nézett a vele szemben ülő nálánál sokkal testesebb tanárnőre.

-         Uram, higgye el, én pontosan tudom, hogy ez nem könnyű, de a fiai rendkívül tehetségesek. Naoki rendkívül művelt, sokkal okosabb, mint a társai, sőt a nála magasabb osztályban lévőknél is. Speciális iskolában lenne a helye. Kár lenne ezt a tehetséget elpazarolni. Norio pedig rendkívüli vezető szellem. Felnéznek rá, kivalló mozgás és zenei érzéke van. Szeretném, ha átgondolná.

-         Átgondolni? Tudja, mit mondok? Én is sokmindent szeretnék. Jól fizető állást, meg üvegpalotát. Ehelyett mi van? 10 órákat dolgozom naponta, a feleségem is úgyszintén, és alig tudjuk eltartani a családot. A gyerekek is csak azért járnak iskolába, mert kötelező, törvény írja elő, más különben már rég bedugtam volna őket egy gyárba szalagmunkásnak vagy akármi. Norio fiam így is újságot hord iskola után. Fel kéne újítani a lakást, tatarozni kell, beázik a tető. Szóval ne papoljon nekem itt emeltszintű oktatásról, meg külön órákról. A gyerekek 15 évesek, amint ki tudom őket szedni innen, megteszem, addig meg minden marad a régibe.

-         Kérem uram, nyugodjon meg, és üljön vissza. Megértem a helyzetét, de megpróbálok beszélni az igazgatósággal, hátha tudnak valami megoldást.

-         Amit mondtam, megmondtam. – és kiviharzott a tanári szobából.

-         Nehéz esett… - fogta a fejét a nő… - nehéz eset.

A két koszos kis tornacipő ovális ívben reppent a sarokba, alig pár pillanat után követték a zoknik. Mire felocsúdhattak volna meglepetésükben, már egy póló és egy rövidnadrág is csatlakozott hozzájuk. Egy perc, még annyi se, és egy nedves törülköző is a dobálás áldozata lett.

Tiszta ruhát húzott, majd cipőt, és elindult ki az ajtón, mint akit kergetnek. Nem nézett semerre, csak egyenest ki. Futtában fel-fel lök néhány diákot, majd visszakiabálva elnézéseket kér…

Megszokták már…

-         Szia! – szuszogott kezeit a térdére helyezve. Testvére csak lágyan mosolygott rá. – Ne… haragudj… a….. késésért….. kicsit…. elhúzódott…. az….. edzés….. – lihegett.

Naoki finoman beletúrt bátyja, kócos vöröses fekete hajába.

-         Semmi baj, én is most érkeztem. A tanárnő még beszélni akart velem, így benn maradtam.

Nem akarta elmondani, hogy már fél órája áll itt, az iskola ajtajában, és várja Őt. Nem akarta, hogy emiatt rossz érzése legyen. Hogy aggódott, és izgult. Hogy minden kopogó, toporgó cipő neszére odafordult, reménykedve, hátha Ő az, aki végre megérkezett. Nem merte mondani, hogy a tanárnő azért hivatta, mert az apjuk jelenetet rendezett, hogy nem hagyta jóvá a plusz óráit, és a sport tagozatot sem hajlandó fizetni. Tudta jól, bátyja heves természet, és hirtelen felindulásból, olyat tesz, amit nem szabad.

Így is az utóbbi négy-öt évben, már maga sem tudja, a napjaik nagy része azzal telik, hogy a bátyja és az apjuk egymásnak ugrik. Az esetek nagy részében a kiinduló ok az, hogy az apjuk kezet emel valamelyikkőjükre. Amióta Norio képes megvédeni a családját, nem kell az anyjukat napokig felszakadt szájjal látniuk, vagy zúzódásokkal. Az öccsére csak egyetlen egyszer mert kezet emelni, azóta soha többé. Nem szeret ezekre, a dolgokra emlékezni, nem akar róluk beszélni. Ugyan úgy, mint arról, hogy valójában nincsenek barátai.

-         Milyen napod volt? – kérdezi csupa mosollyal az arcán, miközben elveszi testvérétől a táskáját.

-         Köszönöm. – mosolygott vissza. Az emelt töri nagyszerű volt. Nem is gondoltam volna, hogy az egyiptomiak ilyen hihetetlen dolgokat csináltak. Gondolj bele. Azok a hihetetlen méretű piramisok, és mindezt azzal a technikával, és kézzel…

-         Hmm. Nagyszerűen hangzik. És még, mi volt, még nem voltam veled?

-         Háát… megint lógtál matekról.

-         Tudom… de majd lemásolom az anyagot a füzetedből, és ha hazamegyünk, megcsináljuk a házit.

-         És milyen füzetbe akarod írni? – kérdezi pajkos mosollyal a száján.

Bátyja megtorpant, és lelkesen kutatni kezdett a táskájában… - Háát, aaaa… az enyémbe… deh, hol, hova tettem?

-         Ott van a táskámban. – vigyorogta. – Tudtam, hogy nem jössz be, és miközben a tanár az egyenleteket vázolta a táblára, én a te füzetedet is megírtam.

-         - Huhh, teee… olyan kis dög vagy. – csikizte meg öccsét, majd hazáig kergetőztek, a lemenő nap fényében.

1. rész

- Még egy kööört! - dünnyögött a férfi ittas kómában.
A csapos unott képpel mérte ki a következőt. Nem számolta hanyadszorra viszi véghez ezt a mozdulatsorozatot. Egyben biztos volt, a férfi, már beszámíthatatlan, mégsem küldte ki, nem tett semmit. Kiszolgálta, hiszen csak egy dolog járt a fejében. Ismét az ő zsebébe köt ki a fél fizetése.
Az asztalon lévő kesergés lötty egy szemvillanás alatt lett gyomrának tartalma. Miután magába engedte, tétován kóválygott ki az ajtón. Meg-meg állította egy-egy villanypózna vagy kirakat. Néha belebotlott egy útakadályt jelentő sörös dobozba. a normál embereknek úgy 10 perc járásra lévő otthon megközelítése számára most egy órát vett igénybe. Kulcsát keresve imbolygott a bejárat előtt, majd belépett az ajtón.
- Megjöttem! - üvöltött.
- Csendesebben, - suttogta a félénk hang. - hajnali egy óra, a gyerekek alszanak.
- Ki nem szarja le? - ült le a konyhaasztalhoz.
Megdermedt, kihűlt étel volt az asztalon, a konyha tiszta volt, edények a helyükön, egyedül az ő vacsorája várt rá eddig hiába.
- Mégis mit képzelsz? Hideg étellel vársz? Hát ezért tartalak én el bazdki? - ordított.
- Ne haragudj, máris megmelegítem.
- Lófaszt! - állt fel.
Az első ütés erejétől, a vékonyka nő az asztalnak esett. Az nagyot reccsent. ezután követte a többi. Sorban, egymás után. Keserves nyögések, erős csattanások, és fájó koppanások zaja rázta fel az egész házat.

- Ssss, Nao, semmi baj, mindjárt vége. - suttogta remegő testvéréhez szorosan bújó bátyja. Két kicsi tenyerével szorította annak füleit. - Ne figyelj oda, ez csak egy rossz álom, semmi baj, mindjárt felébredsz. Vége lesz.
A szoba közepén gubbasztó két kicsi fiúcska alig múlhatott három éves. Nem az első eset, hogy éjjelente arra ébrednek, apjuk részegen hazatántorog, és üvölt. Manapság az sem ritka, hogy édesanyjukon vezeti le a feszültségét.
A szomszédok mindent tudnak, mégis.. nem szól szám.. így a falakon átszűrődő zaj, a sikoltások, ütések zaja, süket fülekre talál. Kivéve a két kisfiút az emeleti szobában.
Nao keserves zokogása elkeseríti bátyját, egyre erősebben szorítja magához, és próbálja nyugtatgatni.
- Naoki. Naoki figyelsz?
- Igen. -hallatszik az alig érthető halk válasz.
- Én igérem neked, megigérem, hogy örökké veled leszek, megvédelek mindentől. Tőle is. Sose nyúlhat hozzád? Megértetted?
- Meg.

A léptek egyre hangosabbak lettek. Az emeleti szobákhoz indult... A nő ájultan feküdt a konyhakövön, szájából forró vér csörgedezett, karján vörös elszíneződések...

-Nao, be az ágyba most azonnal!

Ajtó nyílt...

- Hol vagytok drágáim? Megjött apuciii... - nézett körül a sötét kis szobán. - gyertek csak elő, hát milyen gyerek az ilyen? apuci szeret titeket. Köszönjetek szépen.

A szívdobogásukat az utcán hallani lehetett, ahogy a két fiú síri csendben az ágy takarója alatt lapult. Nao sírásra torzult arccal szipogott, Norio egyik kezével öccse száját tapasztotta, másikkal a karjait fogta le.

Percek teltek el motoszkálással, majd az ajtó ismét nyikorgott.

- Jól van, elment, nyugi, már nincs baj.

Bevezető

-         Nakamura-san, Nakamura-san!

-         Igen?

-         Gratulálok uram, minden rendben zajlott, bemehet a feleségéhez, és a kicsikhez.

-         Kicsik?

-         Igen uram, nagy mázlija van ám, két gyönyörű fia született. Gratulálok!

-         Köszönöm. – mormogta az orra alatt, majd besétált az ajtón.

Az asszony két karjában ott feküdtek a kis csöppségek, egyikük békésen aludt, a másik az anyja ujját szorongatta, s úgy tekingetett a világra.

-         Nézd drágám, hát nem gyönyörűek? Az úr úgy döntött, dupla örömmel ajándékoz meg bennünket.

-         Dupla öröm? Inkább dupla nyűglődés.

-         Ne morogj már, tudom, hogy nem volt betervezve, de az élet útjai kifürkészhetetlenek.

-         Egész éjjel ordítani fognak. Nekem dolgoznom kell, hogy fogok így pihenni?

-         Nézd! Ő itt a nagyobbik, - mutatott a csöpp kis emberpalántára. – akaratos kis gyermek, nagyon megszenvedtünk vele, azóta meg engem szorongat, és figyelget a világba. Ő már most élelmes, többet is szopik. A másik meg, szinte csak kicsusszant, követte a bátyját, azóta meg, csak alszik. Hidd el, nem lesz velük sok baj. Olyan édesek.

-         Remélem is. Nah megyek is, mert be kell mennem dolgozni.

-         Várj még egy picit. Hiszen, nevet kell adnunk nekik.

-         Rád bízom. – és ezzel a mondattal le is zárta, kiment az ajtón.

-         Drágáim, egyedül maradtunk.

Kedves mosolyú vékony nővérke lépet be, maga előtt kis kocsit tolt.

-         Hogy érzi magát? – kérdezte a termetéhez illő hangon.

-         Köszönöm, minden rendben.

-         Elvinném a babákat ellenőrzésre. Sikerült már dönteni a nevükről?

-         Persze. – mosolygott. – A nagyobbik a Norio nevet kapta, a nagyapja után. Tudja ő egy nagyon erős, határozott, és makacs ember volt.

-         Értem, és a kis nyugodt?

-         Ő Naoki.

-         Nagyszerű választás.

A nővérke finoman fektette fel a csecsemőket az asztalra, kezecskéikre rábiggyesztette a nevüket jelző bilétát, majd miután az anyjuk elköszönt tőlük, kivitte őket a szobából. Az ajtóban megállt, majd még ennyit szólt:

- Jövünk majd etetésre. Ne aggódjon.

- Rendben, köszönöm.