7. rész

Halkan nyílt a kórterem ajtaja, a két ifjú némán lépett be. Keserű, torkot irritáló szag lengte körül a csöpp kis szobát. Nem volt más elhelyezve, csak az apjuk. A függöny enyhén be volt húzva, hogy a vakító fény ne zavarja a bent lévőket. Az apró asztalon műanyag gyógyszeres doboz, benne színes pirulák. Mellette műanyag fehér pohárban némi folyadék, talán víz. Infúzió állvány árválkodott az ágy végében, s az ágy mellett egy kis fehér szék volt elhelyezve. Valószínű a nővérke hozta, hisz anyjuk sokat ücsörög férje mellett. Norio intett testvérének, hogy üljön le, ő inkább állva maradt.

- Szia apa. – köszönt, miközben maga alá húzta a széket.

- Szerbusztok. – köszörülte meg a torkát. – Hogyhogy ti jöttetek?

- Anya belázasodott. Jobbnak láttuk, nem elengedni ilyen állapotban. Könnyen rámehet a tüdejére, amilyen gyenge.

- Igaz. Jól tettétek. És milyen a suli? – nézett rá Naokira.

- Minden rendben apa. Jól megy.

- Az remek. És te, dolgozol még?

- Persze, minden éjjel.

- Büszke vagyok rád. Eltartod a családod.

- Muszáj. – köhintett kettőt.

- Meséltem már, hogy ismertem meg anyátok?

- Nem igazán. – nézet félre cseppet zavartan Nao.

- Életemben nem láttam még olyan szép lányt. Amikor megláttam, elakadt a szavam. Hosszú fekete göndör haja, akkor még egészen a csípőjéig ért. Mamár, hisz tudjátok, levágatta. Még születésetek előtt pár évvel. Vékony volt, karcsú derekú, piros pozsgás. Tekintete csillogó, arcán mosoly ült. Vidám volt, élettel teli és lelkes.

- Biztos szép lehetett. Most is szép.

- Ez igaz, kisfiam. – simította meg gyengéden a kezét.

- Vannak hagyományaink. A szüleink régimódiak voltak, amolyan besavanyodottak. A két család mindig is összejárt, s mikor megszülettünk, eldöntötték, hogy összeházasítanak bennünket. Nem volt beleszólásunk. De szerettem Őt. Tényleg. Tiszta szívemből. Nem akartam ezt a munkát. Úgy gondoltam ideiglenesen, megfelel. Jobb körülményeket akartam, vágytam rá, hogy szép otthonunk legyen. Sose gondoltam, hogy nem tudok kijönni ebből a helyzetből. Átmeneti állapotnak indult. Aztán… jöttek a gondok sorra. Nehezen tudtunk elköltözni, nem találtam munkát, nem jött emelés, csak a kiadások. Mikor megtudtam, babát várunk, olyan boldog voltam, mint soha. Annyira vágytam a gyerekre, akartam, hogy legyen, ki tovább viszi a nevem. De… Nem számoltam azzal, hogy ketten lesztek. Hogy egyszerre jön az áldás. Nem voltunk rákészülve. Ahhoz, hogy megéljünk, még többet és többet kellett dolgoznom, és egyre ingerültebbé váltam, egyre jobban kiégtem.

Egy napon, a szakadék szélén találtam magam, s nem volt visszaút. Az árokban tértem magamhoz. Az alkohol volt az egyetlen barátom, legalább is így éreztem. Mamár, tudom, hogy nagyot hibáztam.

Sajnálom fiúk. Nagyon sajnálom.

- Oké. – nézett a fehér falra Nori.

- Semmi baj apa. – simogatta meg a készfejét a másik fiú.

- Norio. Sajnálom.

- Jól van. Nincs gond. Nao, mennem kell, maradsz még, vagy jössz?

- Maradok.

- Jól van. Akkor, sziasztok. – Csapta be maga mögött az ajtót, és nagy léptekkel suhant keresztül a folyósón. Kettesével vette lefelé a lépcsőket, majd dühösen csapta ki az ajtót.

- Ezt nem lehet megbocsátani. – zsörtölődött magában.

6. rész

A csengetés már a sokadik dallamot játszotta, mire észrevette, hogy a telefon az. Szemeit alig tudta kinyitni, csak tapogatott a zenélő ketyere után az asztalon. Miután lesöpörte az asztalon heverő újságokat, meg is lelte.

- Tessék. – szólt bele rekedten, fáradt hangon.

- Üdvözlöm Nakamura-san. Tatsuma Ito parancsnok vagyok a rendőrségtől. Felébresztettem?

- Khm, nem dehogy. – dörzsölte meg a szemét. – Mondja, kérem, jutott valamire?

- Igen. A főnöke vallomást tett nekünk. Nem csak az erőszakolás ügyében, hanem egyéb bűntettek ügyében is. Az édesapját elmeorvosi szakértői vizsgálatnak vetjük alá. Ha kiderül, hogy nem öntudatánál végezte a cselekményeket, az enyhítő körülmény. Kötelezzük gyógykezelésre és elvonóra.

- Ez mikor derül ki?

- Amint képes lesz tiszta fejjel beszélni. Most a korházban telenyomják gyógyszerrel. Körülbelül egy hét. De bizakodó vagyok.

- Nagyszerű. Köszönöm Uram.

- Később még hívom.

- Köszönöm. – nyomta le a kis piros gombot.

Naoki kérdőn nézett rá.

- Minden rendben lesz mostmár. – simított végig a haján egy lágy mosoly kíséretében.

- Sato.

- Szia Nori. Na ugye? Mondtam, hogy elintézem.

- De, hogyan?

- Vannak barátaim – mosolygott – magasabb, korházi körökben. Sokkal tartoznak. – nevetett.

- Nem akarom tudni.

- Jobb is. A lényeg, hogy mindent elrendeztem. Egy életre elintézzük az öreget.

- Én nem akarom, hogy baja legyen.

- Ugyan. Bedugják valami gyógyszanatóriumba, kimossák az agyát, meg leszoktatják a piáról, és minden happy lesz.

- Oké. – szusszantott.

Satot nem mondaná kifejezetten barátnak, főleg nem a legjobb barátnak, de összeköti őket valami, régről eredt kapocs. Megvan a magához való esze, és ezt ki is használja. Sosem kellett félteni semmitől. Találkozásuk nem mondható felhőtlennek, sőt azt se vallaná, hogy azonnal egy húron pendültek, sőt. Mindössze öt év választja el őket, ami mamár nem oszt sokat, de akkoriban, igenis maga volt a világ.

Könyvbe illő harc volt ez, igazi, világot megváltó. A telekért, és a csöpp kis faházért a közepén. Talán öt évesek lehettek, mikor az egyik sétájuk alatt, Norio felfedezett egy mozgó kerítéslapot. Kíváncsisága erősebb volt még testvére gyáva félelmeinél is.

Óvatosan kitolta a kerítést és bekukucskált a résen. Ami a szeme elé tárult, maga volt a paradicsom. Egy hatalmas füves pálya, közepén egy kis faházzal. Igaz rég nem gondozták, és a gaz elburjánzott, de látta benne a fantáziát. Hosszú hetekig rendezgették, szépítgették a saját kis birodalmuk. A faházba apró bútorokat gyártottak kartonból, volt terítő meg kis polc is. Ettől a naptól kezdve ez lett a törzshelyük. Fociztak, beszélgettek, játszottak, olvastak. Ha apjuk épp kiszámíthatatlan volt, akkor előfordult, hogy kinn is éjszakáztak. Ez volt s saját kis birodalmuk.

Egy napon idegen lépett be a kerítésen. Nagydarab, erős fiatal fiú volt. Nem régibe költözhettek a szomszédos tömbbe, melynek ablakai a grundra néztek. Oda lett a békesség.

A mai napig él benne a kép, mikor vérző orral, könnyes szemekkel fut haza. Alaposan eltángálták, esélye sem volt. Persze öccse gyámortalan feje, és csendes természete megvédte a veréstől. Ellenben őt. Neki mindig jártatni kellett a száját, és bizonygatni az erejét. Ráfázott, mint már annyiszor.

A háború hosszú ideig dúlt. Hiába próbálta Nao rábeszélni testvérét arra, hogy engedjen, hogy hagyja az egészet, mert nem ér annyit. Nori törhetetlen volt.

Talán, így visszagondolva, ez volt a kulcs a kapcsolatukban. Egy napon, mikor ismét ökölre mentek, már Ő volt, aki felül kerekedett. Két év telt el. Két hosszú év háborúskodás után, végre, fordult a kocka.

Ökleit szorosan összeszorítva, szemeit becsukva sújtott le. Pont telibe. Ellensége megingott, és a földön találta magát. Amit látott, az tűz volt. Az elszántság és bátorság tüze lobogott a felette magasodó szemében. Olyan megfoghatatlan bátorságról tett tanúbizonyságot, amit addigi élete során még nem tapasztalt.

Egyetlen kézfogás. Talán ez volt a sorsdöntő mozdulat.

Norio nem püfölte tovább, hanem kezet nyújtott neki, hogy segítsen felállni.

Akkor ott, azon a napon, végre bemutatkoztak egymásnak.

Sato továbbra is lejárt a grundra, de már mint vendég. Együtt fociztak, vagy épp terveket szövögettek, a szomszéd macskái ellen, akik mindig elcsenték a kaját, amit maguknak hoztak.

A szövetség, talán érdek, talán közös megegyezés és az egymás iránt érzett tisztelet szülötte.

Talán barátság, mely azóta is töretlenül él közöttük.