Halkan nyílt a kórterem ajtaja, a két ifjú némán lépett be. Keserű, torkot irritáló szag lengte körül a csöpp kis szobát. Nem volt más elhelyezve, csak az apjuk. A függöny enyhén be volt húzva, hogy a vakító fény ne zavarja a bent lévőket. Az apró asztalon műanyag gyógyszeres doboz, benne színes pirulák. Mellette műanyag fehér pohárban némi folyadék, talán víz. Infúzió állvány árválkodott az ágy végében, s az ágy mellett egy kis fehér szék volt elhelyezve. Valószínű a nővérke hozta, hisz anyjuk sokat ücsörög férje mellett. Norio intett testvérének, hogy üljön le, ő inkább állva maradt.
- Szia apa. – köszönt, miközben maga alá húzta a széket.
- Szerbusztok. – köszörülte meg a torkát. – Hogyhogy ti jöttetek?
- Anya belázasodott. Jobbnak láttuk, nem elengedni ilyen állapotban. Könnyen rámehet a tüdejére, amilyen gyenge.
- Igaz. Jól tettétek. És milyen a suli? – nézett rá Naokira.
- Minden rendben apa. Jól megy.
- Az remek. És te, dolgozol még?
- Persze, minden éjjel.
- Büszke vagyok rád. Eltartod a családod.
- Muszáj. – köhintett kettőt.
- Meséltem már, hogy ismertem meg anyátok?
- Nem igazán. – nézet félre cseppet zavartan Nao.
- Életemben nem láttam még olyan szép lányt. Amikor megláttam, elakadt a szavam. Hosszú fekete göndör haja, akkor még egészen a csípőjéig ért. Mamár, hisz tudjátok, levágatta. Még születésetek előtt pár évvel. Vékony volt, karcsú derekú, piros pozsgás. Tekintete csillogó, arcán mosoly ült. Vidám volt, élettel teli és lelkes.
- Biztos szép lehetett. Most is szép.
- Ez igaz, kisfiam. – simította meg gyengéden a kezét.
- Vannak hagyományaink. A szüleink régimódiak voltak, amolyan besavanyodottak. A két család mindig is összejárt, s mikor megszülettünk, eldöntötték, hogy összeházasítanak bennünket. Nem volt beleszólásunk. De szerettem Őt. Tényleg. Tiszta szívemből. Nem akartam ezt a munkát. Úgy gondoltam ideiglenesen, megfelel. Jobb körülményeket akartam, vágytam rá, hogy szép otthonunk legyen. Sose gondoltam, hogy nem tudok kijönni ebből a helyzetből. Átmeneti állapotnak indult. Aztán… jöttek a gondok sorra. Nehezen tudtunk elköltözni, nem találtam munkát, nem jött emelés, csak a kiadások. Mikor megtudtam, babát várunk, olyan boldog voltam, mint soha. Annyira vágytam a gyerekre, akartam, hogy legyen, ki tovább viszi a nevem. De… Nem számoltam azzal, hogy ketten lesztek. Hogy egyszerre jön az áldás. Nem voltunk rákészülve. Ahhoz, hogy megéljünk, még többet és többet kellett dolgoznom, és egyre ingerültebbé váltam, egyre jobban kiégtem.
Egy napon, a szakadék szélén találtam magam, s nem volt visszaút. Az árokban tértem magamhoz. Az alkohol volt az egyetlen barátom, legalább is így éreztem. Mamár, tudom, hogy nagyot hibáztam.
Sajnálom fiúk. Nagyon sajnálom.
- Oké. – nézett a fehér falra Nori.
- Semmi baj apa. – simogatta meg a készfejét a másik fiú.
- Norio. Sajnálom.
- Jól van. Nincs gond. Nao, mennem kell, maradsz még, vagy jössz?
- Maradok.
- Jól van. Akkor, sziasztok. – Csapta be maga mögött az ajtót, és nagy léptekkel suhant keresztül a folyósón. Kettesével vette lefelé a lépcsőket, majd dühösen csapta ki az ajtót.
- Ezt nem lehet megbocsátani. – zsörtölődött magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése