Furcsa, mikor az ég könnyezik helyetted. Az egész szertartást végigkísérte az égzengés, villámlás, eső. Szakadt, mintha dézsából öntenék, mosta a nagy gödör melletti földhalmot.
Csendes, visszafogott szertartás volt, a koporsó maga is, egyszerű és szolid. A pap, ernyőjével, s a széllel küzdve mormogta el, pár szavas megemlékezését, majd sietve távozott. Hárman nézték végig, ahogy beemelik a koporsót, s a folyó, sűrű, fekete földet, ráhalmozzák. Norio szorosan fogta testvére sírástól reszkető vállát, közvetlen mellette, Sato támasztotta. Egy éjszaka csak. Nem szenvedett, elaludt, s nem kelt fel többé. Örök nyugta mától egy öreg fűzfa alatt lesz, ahogy azt, mindig is szerette volna. Sokat mesélte a fiúknak, hogy mikor kislány volt, arra mászott fel, mert azt hitte, ha megfelelő magasra kapaszkodik, elérheti a Holdat. Éjszaka szökött ki, édesanyja legnagyobb bosszantására, hisz mindig idegesen kutatta, mégis, merre császkál. Csillagokat lesett, s csodálta az ég ajándékát, közben verset költött, vagy énekelt.
- Mehetünk? – simította végig az öccse öltönyén keletkezett redőket.
- Még pár perc. – szipogta.
- Magatokra hagylak. – vágott közbe Sato. – Beindítom a kocsit, s közelebb parkolok.
- Köszönöm. – fogott kezet barátjával Norio, majd finoman ölelte át testvérét. – Elmegyünk innen. – suttogta a kusza hajzuhatagba.
- Hova?
- Osakába. Satonak van ott egy bárja, lenne munkám, téged meg beíratlak ott suliba.
- Apával mi lesz?
- Nem érdekel. – sóhajtott. – Már nem köt ide semmi. El kell mennünk.
- Mi lesz a többiekkel?
- Kikkel? Ugyan, hisz nincs senkink. Anya meghalt, soha többé nem bánthatja, de Téged, féltelek. Nem akarom, hogy a sorsára juss. Túlságosan, hasonlítasz rá, ha apa bedurvul, én… Sose bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne. – rászorított öccsére.
- Csak pár hetet adj.
- Mire?
- Átiratkozni, feldolgozni, elköszönni.
- Jól van, pár hét. Addig elintézem a munka részét, és keresek albérletet.
- Túl gyors vagy. Én nem készültem még fel erre.
- Figyelj, tudom mit érzel, nekem is szar, és hidd el nem élvezem ezt a katyvaszt magunk körül, de… Szerettem anyát, ő volt a mindenem, hidd el, sosem bocsátom meg apámnak, hogy ezt tette vele, épp ezért kell elhúznunk innen. Nem fogom hagyni, hogy tovább terrorizáljon, hogy szétszedje az amúgy is darabokban lévő életem, s elvegye az egyetlen személyt, aki fontos még nekem. Sose fogom hagyni! Te vagy már csak nekem, oké? Baromira nem hagyom, hogy Téged is elvegyen, mert abba… belepusztulnék.
Reszketve rogyott össze a lába, s öccse combjaiba kapaszkodva a térdére könnyezet.
- Sajnálom. – suttogta. – El kell mennünk.
- Jól van. – simította végig a vörösded tincseket. – Ne haragudj. Tényleg csak pár hétre van szükségem. – leereszkedett testvéréhez, s szorosan magához ölelte. – Menjünk, mert baromira meg fogunk fázni ebben az esőben. Sato vár.
- Oké. – adott apró csókot a fekete, csapzott tincsek közé.
Az úton egymás kezét szorosan fogva sétáltak, Nao enyhén odabújt bátyjához, baljával az esernyő fa bevonatú nyelét fogta. Sato fonom mosollyal nyugtázta a vele szembe jövő fiatalokat, majd fejével biccentett, hogy siessenek, s a kormány mögé ült.
- Csak óvatosan, mert ez a huzat baromi drága, nem szeretném, ha összesaraznátok. – mormogott, miközben tolatni kezdett. – Zúzzunk haza!
- Hozzád megyünk pár napra, ha lehetséges. – motyogta Nori a hátsó ülésen gubbasztva.
- Okké, a kégli úgyis üres. Én a csajomnál alszom.
- Melyiknél?
- Azt még nem tom, majd eldőlik. – vigyorgott hátra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése